Nehéz dolga van annak, aki új életet próbál lehelni egy olyan franchise-ba, amely már évtizedek óta sántikál a nosztalgia és a CGI-pornó határmezsgyéjén. érdekes, hogy valami ennyire nyíltan hivatkozik az újjászületésre, miközben valójában nem tesz mást, mint a már rég túlhordott franchise maradványait melegíti újra. A Jurassic World: Újjászületés egy újabb bizonyítéka annak, hogy a nagy múltú brandeknél a kreativitás sokszor háttérbe szorul a biztos bevétel reményében. Bár a dinoszauruszok továbbra is lenyűgözőek – legalábbis látványban –, a film dramaturgiailag kiüresedett, történetvezetésében sablonos, karakterkezelésében pedig teljesen érdektelen.
Emlékszem, amikor egészen fital voltam és olvastam Michael Crichton könyvét és a hátoldalán Spielberg mondatát, miszerint „filmet csinálok belőle”. Akkor azt hittem, ez csak ilyen kiadói kamuszöveg, hogy többet adjanak el az amúgy remek könyvből, hiszen ki tudna már közepesen gagyinál jobb filmet készíteni dinoszaruruszokkal? Aztán persze úgy kellett felsepernem az állam darabjait, mikor 93-ban megláttam a filmet – amit egyébként azóta is imádok. Talán ezért is vagyok kicsit szigorúbb a folytatásokkal.
És ez a darab sem lett jobb a többinél. A sztori látszólag próbálkozik egy új irányt kijelölni, de valójában csak újracsomagolt elemeket dobál elénk. Van benne titkos kutatóbázis, ahol természetesen „valami balul sül el”, van új, génmódosított ragadozó, aki minden eddiginél veszélyesebb (igazából több is), és persze van egy morálisan ingoványos kutató (szerű), szívtelen(nek tűnő) zsoldos, apa, gyerek, idegesítő nagyobb gyerek, tehát tényleg minden. Ez a panelekből építkező szerkezet már nem is próbál meglepni senkit: néhány jelenet kifejezetten úgy hat, mintha a korábbi filmek storyboardjait másolták volna át, minimális módosításokkal.
A karakterekkel sem bánik jól a film: a főszereplők kicsit súlytalanok, talán Scarlett Johansson nem is volt ilyen gyenge még semelyik filmjében, de úgy tűnik, a forgatókönyv írói sem tudják, mit kezdjenek velük. A kapcsolati dinamika erőltetett, az érzelmi jelenetek papírszagúak, a párbeszédek gyakran súlytalanok. A „nagy pillanatok” – legyen szó egy önfeláldozásról vagy egy szokásos „összenézésről” – mintha csak pipálva lennének egy kötelező elemeket tartalmazó listán. A filmnek se ritmusa, se érzelmi íve nincs – mintha minden jelenet saját kis buborékjában létezne, anélkül, hogy valóban egymásra épülnének.
Az igazi probléma azonban nem egy mellékszereplőn múlik, hanem azon, hogy a filmnek nincs saját víziója. Az egész alkotás olyan, mint egy múzeumi installáció, amely egyszerre próbál tisztelegni a múlt előtt és megfelelni a mai közönségnek – de közben elveszíti saját identitását. A nosztalgia csapdájába esik: túl sokat idéz a klasszikus Jurassic Parkból, de nem tudja új tartalommal megtölteni azokat a pillanatokat. Az ikonikus zene felcsendül, a kameramozgás ismerős, a dinoszauruszok léptei is ugyanazokat a rezonanciákat keresik – de hiányzik belőle az a fajta feszültség, játékosság és felfedezés, ami Spielberg eredetijét időtlenné tette.
A látványvilág persze hozza az elvárt szintet: a CGI meggyőző, a dinók részletgazdagok, a hátterek monumentálisak. De amikor a vizuális tűzijátékon túl semmi nem ragad bennünk, az valamit jelez. Egy dínófilm, ahol a dinoszauruszok már csak háttérdíszletek, nem pedig valódi szereplők, elveszíti az élét. A félelem és a csodálat váltakozását, amit az első film olyan zseniálisan adagolt, most csak digitális zaj helyettesíti.
A Jurassic World: Újjászületés nem feltétlenül rosszabb, mint az előző epizódok, de semmivel sem több. Egy újabb kör az ismerős pályán, ahol már nem a dinoszauruszok, hanem az alkotók a kihalás szélén egyensúlyoznak – legalábbis, ami a kreativitást illeti. Ez a film nem újjászületés. Ez egy zombiváltozat: ismerős mozdulatok, ismerős arcok – de lélek nélkül.
