A gitárszóló több mint hangszeres közjáték: a dal szíve, egy érzelmi csúcspont, amelyben a zenész megmutathatja, mit tud igazán. Egy-egy jól sikerült szóló képes lehet új dimenziót adni egy számnak, vagy akár teljes egészében meghatározni annak hírnevét. A gitárszólóval a zenész és a hallgató között sajátos párbeszéd jön létre, amelyben a hangok közvetítik a szenvedélyt, a fájdalmat, a dühöt vagy éppen a felszabadultságot.

Mint arra már ti is rájöhettetek, szeretünk listázgatni és most is egy ilyen listás anyag következik. A rocktörténelemben számos olyan gitárszóló született, amelynél egyszerűen lehetetlen nem visszatekerni, nem újraindítani, nem átadni magunkat a hangok végtelen sodrásának. Ezek a szólók sokszor nemcsak technikai bravúrok, hanem ikonikus kulturális jelképek is. Ha végiglapozzuk a zenetörténet lapjait, több olyan szólót is találunk, amely örökre beírta magát a kollektív zenei emlékezetbe. Ezek közül válogattuk ki a legjobbakat, amelyeket újra és újra hallgatni tudnánk. Gyorsan szólunk, hogy ez egy szubjektív lista és sem Starway to Heaven, sem Jimmi Hendrix nem lesz benn. Talán a következő részben… És most is elmondjuk, hogy a szólók nem feltétlenül vannak sorrendbe állítva, mert a pillanatnyi hangulatunktól függ, hogy épp melyik a kedvencünk, de azért az első darabot mindig, bármilyen hangulatban szívesen hallgatjuk meg.

A legemlékezetesebb gitárszólók

Pink Floyd – „Comfortably Numb” (David Gilmour)

A „Comfortably Numb” gitárszólója minden idők egyik legemlékezetesebb zenei pillanata. David Gilmour játéka mesterien lassú, szinte kimért, minden egyes hang úgy szólal meg, mintha gondosan átgondolt érzelmi üzenetet közvetítene. Nem a sebesség a lényeg, hanem a hangok tisztasága, a nyújtott hangok vibratója és a dallamív, amely egyszerre melankolikus és felemelő. Két külön szólót hallunk a dalban: az első lágyabb, meditatívabb, míg a második egy katartikus kitörés, amely a dal csúcspontját adja. Ez a kettősség teszi igazán felejthetetlenné, hiszen Gilmour játékában benne van a fájdalom, a vágy és a felszabadulás is. Sokan nevezik ezt a szólót a rocktörténelem legjobb gitárszólójának, és nem véletlenül: egyetlen hallgatás után is örökre bevésődik az ember emlékezetébe.

A szóló legjobban talán a 2016-os Live in Pompeii koncertfelvételról szól.

Itt is az egész szám, a szóló 4:37-nél indul:

Dire Straits – „Sultans of Swing” (Mark Knopfler)

Mark Knopfler a „Sultans of Swing”-ben teljesen új stílust mutatott be a rockvilágnak. Nem torzított gitárhangon, nem villámgyors futamokkal hódította meg a közönséget, hanem a letisztult, ujjal pengetett technikájával. A szóló olyan könnyedséggel hömpölyög, mintha magától születne meg, és ebben rejlik a varázsa: semmi erőlködés, csak tiszta muzikalitás. Knopfler különleges stílusa – ahol a pengető helyett az ujjaival szólaltatja meg a húrokat – teljesen egyedi hangzást ad, amelyet azonnal felismerünk. A szóló dallamossága és gördülékenysége úgy építi tovább a dalt, mintha maga is egy új refrén lenne. Ez a szóló megmutatja, hogy nem kell hangosnak vagy gyorsnak lenni ahhoz, hogy valami örök érvényű szülessen: elég, ha minden hang a helyén van.

Ez egy 1996-os felvétel, amiből mindent meg lehet tudni arról, miért is csodás zenész ez az ember:

Lynyrd Skynyrd – „Free Bird”

A „Free Bird” szólója igazi maratoni gitárélmény, amely lassú, lírai kezdéssel indul, majd fokozatosan építkezve válik egy több perces improvizatív gitárpárbajjá. Allen Collins és Gary Rossington játéka olyan természetességgel váltogatja egymást, mintha két ember beszélgetne, egyikük felel a másik gondolataira. A dal finoman induló érzelmi íve a végére hatalmas energiával robban ki, és minden hallgatót magával sodor. Koncertverzióiban ez a szóló még hosszabb és még erőteljesebb, a közönség pedig extázisban hallgatja, ahogy a gitárok szinte repítik a dalt a végtelenbe. A „Free Bird” nemcsak egy dal, hanem egy zenei utazás, amelyben a szóló maga a szabadság szimbóluma. Erre a szólóra hentel egyébként egy óriásit Colin Firth a Kingsmanben, de azt nem mertük ide beszúrni, mert egyrészt az nem az eredeti klip, másrészt nem akarunk korhatáros cikket (na jó, itt megtaláljátok, filmtörténeti remekmű).

Az ominózus szóló 4:40-nél indul, odatekertünk a kedvetekért:

Queen – „Bohemian Rhapsody” (Brian May)

A Queen időtlen mesterműve önmagában is különleges szerkezetével írta be magát a zenetörténelembe, de a gitárszóló az a pillanat, ahol Brian May igazán kibontakozik. Nem a sebesség vagy a technikai bonyolultság teszi emlékezetessé, hanem az a dallamvezetés, amely tökéletesen illeszkedik Freddie Mercury monumentális víziójába. A szóló szinte énekel, folytatja az előző rész érzelmi ívét, majd átvezeti a hallgatót a dal következő, operás szakaszába. Érdemes megjegyezni, hogy May a saját építésű „Red Special” gitárján játszotta fel a részt, ami egyedülálló, semmihez sem hasonlítható hangszínt adott neki. Ez a szóló nem pusztán kiegészítő elem, hanem a dal egyik kulcsfontosságú pillére, amely nélkül a „Bohemian Rhapsody” nem lenne az, ami.

A szóló 2:38-tól zeng, de mi most előről linkeljük a számot, mert ez így egyben jó:

Guns N’ Roses – „November Rain” (Slash): A rocktörténelem egyik legdrámaibb balladája, amelyet Slash gitárjátéka tesz igazán felejthetetlenné. A szóló lassan építkezik, fokozatosan emeli a dal érzelmi hőfokát, miközben tökéletes összhangban marad a zongora és a zenekar grandiózus hangszerelésével. Ami különlegessé teszi, az az, hogy nem egyetlen szólóról beszélünk: a dalban több gitárbetét is van, mindegyik saját karakterrel, amelyek együtt alkotják a nagyívű zenei narratívát. A fő szóló mégis külön kiemelkedik: nem túl gyors, nem túl technikás, de annyira érzelmes és magával ragadó, hogy minden hallgatót megragad. Slash hosszú, nyújtott hangjai és finom vibratói tökéletesen kifejezik azt a fájdalmas, mégis felemelő hangulatot, amely a dal egészét jellemzi. Nem véletlen, hogy a „November Rain” koncertverzióiban ezek a szólók a közönség katartikus élményeivé váltak.

A fő szóló 7:05-nél indul, de mivel több jó szóló is van a számban, mi most előről indítjuk:

A szólók kulturális hatása

Ezek a gitárszólók nem csupán zenei pillanatok, hanem a popkultúra részei. Hányszor halljuk reklámokban, filmekben, sorozatokban, hogy egy-egy ikonikus riff vagy szóló új életre kel? A fiatalabb generációk számára is hidat képeznek a múlt és a jelen között.

A szólók ugyanakkor inspirációt adnak a kezdő gitárosoknak: hányan vágtak bele a hangszer tanulásába, csak mert szerettek volna úgy játszani, mint Hendrix, Gilmour vagy Slash? Ezek a pillanatok sokszor elindítanak egy egész életre szóló zenei utazást.