Régen sokszor pont az a munka rejtette a legnagyobb veszélyt, amelyet ma a legjámborabb hivatásnak gondolnánk.
A viktoriánus Anglia egyik legvirágzóbb, mégis legpusztítóbb iparága a művirágkészítő munka volt. A korabeli divat megkövetelte az élénkzöld kiegészítőket, amelyeket az úgynevezett Scheele-zöld festékkel értek el. Ez a pigment azonban hatalmas mennyiségű arzént tartalmazott.
A virágkészítő nők, akik napi 12-18 órát töltöttek a mérgező anyag bűvöletében, borzalmas árat fizettek. Bőrük fekélyesedett, hajuk kihullott, és szerveik fokozatosan felmondták a szolgálatot. Egy hírhedt 1861-es eset során egy fiatal munkáslány szemfehérje is zöldre színeződött a testében felhalmozódott méregtől, mielőtt végleg kilehelte volna a lelkét.
Hasonlóan tragikus sors várt a pékekre is, akiknek munkáját ma a friss kenyér békés illatával azonosítjuk. A 19. században egy pék ritkán érte meg a 42. életévét. A sötét, levegőtlen pincékben végzett éjszakai munka során folyamatosan finom lisztport lélegeztek be, ami a szénbányászokéhoz hasonló tüdőbetegségeket okozott.
A helyzetet tovább rontotta, hogy a profit növelése érdekében a tésztát gyakran krétaporral dúsították, így a pékek tüdejét nemcsak a liszt és a kemence szénpora, hanem a belélegzett mész is pusztította. Még ennél is látványosabb és fájdalmasabb torzulást okozott a gyufagyártásban használt fehérfoszfor.
Ez a szakma kezdetben könnyű női munka volt, ám a foszforgőzök belélegzése miatt a munkások állkapcsa lassú rohadásnak indult. A „foszforállkapocsként” elhíresült betegség során az íny zöldesen foszforeszkált a sötétben, a kezelés pedig kimerült az elhalt csontrészek érzéstelenítés nélküli, brutális eltávolításában.
Csak a későbbi sztrájkok és szigorú törvényi tiltások tudták kiűzni ezt a gyilkos anyagot a gyárakból. A veszély azonban nem mindig mérgező vegyszerek képében érkezett. A 19. századi „soda jerk”-ek, vagyis a szódás pultosok elődei a pincékben, nagy nyomású tartályokban állították elő a szénsavas vizet.
Mivel nyomásmérő műszerek nem léteztek, a tartályok bármikor felrobbanhattak. A munkások gyakran a saját hüvelykujjukkal tesztelték a gáz feszítőerejét, ami bár kockázatos volt, még mindig biztonságosabbnak számított a vakon végzett, robbanásveszélyes folyamatnál. Végezetül ott voltak a velencei üvegfúvók, akiknek sorsát nem a betegség, hanem a politika pecsételte meg.
Bár Murano szigetén kiváltságos életet éltek és nemesi családokba házasodhattak, valójában aranykalitkában laktak. Velence halálbüntetés terhe mellett tiltotta meg nekik a sziget elhagyását vagy a technológiai titkok megosztását. Aki mégis szökést kísérelt meg, azt a város bérgyilkosai vadászták le.
Holttestét a csatornákba rejtették, miközben a hivatalos magyarázat szerint csupán „megette őket a szalamandra”. Ezek a történetek rávilágítanak arra, hogy a múlt mesterségei mögött minden korban ott leselkedett a tragédia, legyen szó akár egy szép zöld levélről vagy egy elegáns üvegvázáról.
