Történelmi fejezet zárult le a világűrben és a Földön is.
A hidegháború legfeszültebb időszakában, 1970 végén indította útjára az amerikai hadsereg azt a műhold konstellációt, amelynek elsődleges feladata az ellenséges rakétatámadások azonnali észlelése volt. A földfelszín felett nagyjából 35 888 kilométeres magasságban, geoszinkron pályán keringő védelmi rendszer utolsó két aktív egysége egészen a múlt hónapig szolgálatban volt.
Az Amerikai Űrerő azonban nemrég hivatalosan is bejelentette a program végét. A két veterán műholdat egy magasabb, úgynevezett űrtemető pályára navigálták, mielőtt végleg leállították volna a rendszereiket. A DSP műholdak a csúcskategóriás infravörös érzékelőik segítségével pásztázták a Földet, percenként átlagosan hatszor átfésülve a felszínt.
Az érzékelők a rakéták hajtóműveiből kibocsátott intenzív hőjeleket keresték, amellyel percekkel a kilövés után riasztani tudták a parancsnokságot. Bár a rendszert eredetileg a szovjet interkontinentális nukleáris rakéták jelentette fenyegetés ellen tervezték, a hidegháború lezárása után a konvencionális hadviselésben is kulcsszerepet kapott.
Az 1990–1991-es Öbölháborúban (Desert Storm hadművelet) ezek a műholdak jelezték előre az iraki Scud rakéták indítását, de az infravörös technológiát a vulkánkitörések és a kiterjedt erdőtüzek korai észlelésére is sikeresen alkalmazták. A program 1971 és 2007 közötti ideje alatt az USA összesen 23 műholdat juttatott az űrbe.
Míg az első generációs egységek még csupán 907 kilogrammot nyomtak és egyéves élettartamra készültek, a sorozat utolsó tagjai már 2381 kilogrammos monstrumok voltak, 6000 érzékelővel és több mint 12 éves várható üzemidővel. Az évtizedek során azonban a technológia elavult, helyét átvették a modernebb felderítő rendszerek, mint a 2011 óta telepített SBIRS (Space Based Infrared System) és a legújabb generációs Next-Gen OPIR műholdak. A DSP nyugdíjazásával több mint fél évszázados, korszakalkotó űrvédelmi történelem ért véget.
