Inkább felzaklató, mintsem kellemes olvasmány Kovács Krisztián második regénye, de az biztos, hogy hatásos. A mívesen megírt mondatok közepette olyan nyersen veti elénk a magyar valóságot, hogy az olvasó akarva-akaratlanul is számot vet önmagával, saját érzéseivel, családjával való kapcsolatával, élete alakulásával. És ezekbe nem mindig kellemes élmény belemélyedni. Minden csendes és nyugtalan könyvkritika.
Vigyázat, kisebb spoilerek előfordulhatnak.
Kovács Krisztián neve ismerős lehet a kortárs magyar irodalom rajongóinak körében: debütáló regénye, a Hiányzó történetek egy magával ragadó családregény, amelyben egy pályaelhagyó újságíró a nagyapja múltjának nyomába ered. Következő regénye, a Minden csendes és nyugtalan szintén a családi traumák témáját járja körül, ám itt nem a nagyapa-apa-fiú tengely mentén zajlanak az események, hanem két, egymástól látszólag teljesen elkülönülő személy életét követjük nyomon.
Nehéz nagyobb spoilerek nélkül röviden összefoglalni a cselekményt, hiszen egy szerteágazó, sok karaktert megmozgató regényről van szó, amely térben és időben is előszeretettel ugrál, ezért nézzétek el nekem ezt a nagyon pongyola összegzést. Ami biztos, hogy a könyv a történet végével indít, úgy is mondhatnánk, hogy lelövi a csattanót, de erről persze szó sincs, hiszen már a fülszöveg is pontosan elárulja, merre alakul tovább a sztori.
1993-ban a budapesti állatkert matuzsálem hím tigrise végez Szentessyvel, az intézmény személyzeti igazgatójával. 2017-ben a Boráros téren leég egy könyvesbolt, az elszenesedett romok közt pedig egy holttestet találnak. Az első tragédia középpontjában egy fiatalember, Kende Zalán áll, aki még gyermekként egy szerencsétlen baleset során elveszítette a bal karját. Zalánnak azonban nem csak emiatt nem volt nehéz és fájdalmas a gyerekkora: édesapja, Kende Oszkár egyedül nevelte fel, édesanyját csak hallomásból ismerte. Igaz, az apja a maga szerény módján igyekezett mindent megadni neki, még arra is figyelt, hogy kielégítse fia természettudományos kíváncsiságát, és teret engedjen a benne rejlő művészi ambícióknak, amely a rajzolásban mutatkozott meg. A másik történet főhőse pedig a húszas évei elején járó Novák Hunor, aki szintén zűrös családi környezetben nő fel, jelenleg pedig egy könyvesboltban dolgozik. Hunor az írásban keresi az útját, de nem hisz eléggé magában, hogy ezt be is teljesítse, ellentétben testvérével, Attilával, aki már a sokadik befutott pszichológiai könyvével haknizik.
A történet időben és térben való ugrálása, valamint a szép számmal felsorakoztatott szereplők kezdetben inkább szétszórják, mintsem összeterelik az olvasó figyelmét, de megéri türelmesnek lenni, mert szép fokozatosan itt is összeérnek majd a szálak – ha nem is teljesen ugyanabban a formában, mint a Hiányzó történetekben, de legalább olyan zseniális módon. A ’70-es évektől napjainkig ugrálva azonban elég hamar világossá válik az olvasó számára, hogy a jelen nem ad menekvést a múlttól, önmagában legalábbis biztosan nem, és nem elég csak akarniuk, de kőkeményen tenniük is kell azért a szereplőknek, hogy megszabaduljanak azoktól a béklyóktól, amelyeket a társadalom és a szüleik aggattak rájuk kéretlenül-akaratlanul, olykor épp jószándéktól vezérelve. Márpedig ez nem egyszerű feladat; megkockáztatom, hogy a szerző saját, szubjektív véleményét adta Hunor szájába, amikor a főhős testvére egyik előadásán élesen bírálta az olyan üres frázisok puffogtatását, mint hogy elég a tükör előtt mondogatni, mantrázni, hogy jól vagyok, jól vagyok.
A narrátor szerepében egyébként az elhalálozott személyzeti igazgató fia tűnik fel, ami remek húzás volt az író részéről, ahogy az is kifejezetten tetszett, hogy az elbeszélő a saját apjára is reflektál – így az olvasó még inkább megerősítést kap Szentessy személyiségét illetően. Talán nem lövök le túl nagy poént azzal, ha elárulom, hogy az igazgató nem épp jó ember, viszont tagadhatatlan, hogy a végén olyan bátorságról tesz tanúbizonyságot, ami némiképp felülírja majd a róla alkotott képünket.
A történet főszereplője két fiatal férfi, de nők is szép számmal akadnak a regényben, akik elsősorban vagy anyaként/nagymamaként vagy barátnőként/feleségként vannak jelen a két főhős életében, esetleg egyéjszakás kapcsolataikban bukkannak fel. Összességében kétségkívül több szerepet kaptak a nők, mint az író debütáló regényében, de továbbra is az az érzésem, hogy férfi szemüvegen keresztül íródtak ezek a karakterek. Mintha csak lecsupaszított „típusokkal” játszadozott volna a szerző (a gondos nagymama, a gyermekét elhagyó, rideg k***a, a laza erkölcsű kollégista, stb.), kevésbé voltak árnyalva, mint a férfi karakterek, és itt nem csak a két főszereplőre, Hunorra és Zalánra gondolok, akikre értelemszerűen több fókusz esett, de a férfi mellékszereplőkre is, akiket szintén elég részletesen kidolgozott a szerző (amiért persze jár is a dicséret). Távol álljon tőlem, hogy macsó hozzáállással vádoljam Krisztiánt, szó sincs erről, de szívesen olvasnék a jövőben olyan regényt is tőle, amelyben több szerepet kapnak a női karakterek (akár főszereplőként), és nem csupán a férfiak történetein keresztül jutnak szerephez.
Akár azt is mondhatnánk, hogy Kende Zalán és Novák Hunor életét traumák és tragédiák kísérik végig, de a végkimeneteltől eltekintve semmi olyan nem történik velük, amely ne lehetne sokunk számára is ismerős, sajnos. Nagyon is hétköznapi drámák ezek alkoholista szülőkkel, félrement házasságokkal és be nem teljesedett álmokkal, melyek útjában elsősorban ők maguk állnak. Talán éppen ezért nem is a tragikum uralkodik a kötetben, nem ez a hangnem dominál a könyv lapjain, hanem egy nehezen megragadható érzés, amit talán a melankólia és a nyugtalanság elegyeként lehetne megfogni – ami azért is érdekes, mert ezek az érzések némiképp ellentétjei is egymásnak. Krisztián azonban sokszor mentesít is minket a nyomasztó érzés alól, nem engedi, hogy nagyon belevesszünk a szürkeségbe; ahogy váratlanul bedob, úgy gyorsan ki is ránt minket pergő ritmusú történéseivel.
És akkor még nem esett szó magáról az írásról, amely most is csodálatos, nagyon gördülékeny és olvasmányos a szöveg. Nincs nagyon mit cifrázni, a szerző remekül ír, seperc alatt magával tudja rántani az olvasót. A szépirodalmi igényességgel megírt mondatokra könnyű felcsatlakozni, olyannyira, hogy ha odateszi magát az ember három-négy este alatt könnyen a könyv végére lehet érni – annak ellenére is, hogy egy több mint 400 oldalas kötetről van szó. A könyves és popkulturális kikacsintások pedig külön imádnivalóak, ha 50 cím vagy író nem hangzott el a történetben, akkor egy sem. Stephen Kingtől kezdve Gerald Durrellen át Murakami Harukiig számtalan jól ismert irodalmi névvel találkozhatunk, de az X-aktákból ismert Mulder ügynök, Schwarzenegger vagy épp a Galaktika magazinok is felbukkannak említés szintjén a történetben.
A Minden csendes és nyugtalan nem egy könnyű limonádé, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden gondolatával egyetértek – talán optimista világszemléletem az, ami nem engedi ennyire sötéten látni a magyar valóságot. Amit Krisztián írt, az azonban széleskörű világlátásról, élettapasztaltról és tűpontos megfigyelésekről tanúskodik, ez egyébként már az első regényéből, a Hiányzó történetekből is kitűnik. Olykor-olykor pedig ki kell lépnünk az irodalmi komfortzónákból, és ez a könyv szerintem tökéletesen alkalmas erre a szellemi kihívásra. Karcos, őszinte írás, ami befészkeli magát a gondolataink közé, torkon ragad és nem is ereszt. Legszívesebben félbehagynád, de nem engedi. Remekmű.
[sc name=”facebook” ][/sc]
