Nem igazán kedvelem a mágikus realista regényeket; a határok elmosása a valóság és a fantázia között, az álomszerű, mégis „életszagú” leírások, a nehezen értelmezhető gondolatok sosem voltak az én műfajom. Épp ezért, amikor megtudtam, hogy a Bálnahullás esetében is valami hasonlóra számíthatok, már szinte előre eldöntöttem magamban, hogy nem fogom szeretni, aztán mégsem így lett, sőt. Akármennyire is küzdöttem, Daniel Kraus mágiája alól nem tudtam kivonni magam: úgy lerántott magával a mélybe, hogy azóta is csak nagyokat pislogok az olvasottakon rágódva. A Bálnahullás egy őrült és őrülten élvezetes írás apa és fia keserű kapcsolatáról, ami egy olyan abszurd környezetben teljesedik ki, mint egy hatvan tonnás ámbráscet gyomra. De ne szaladjunk ennyire előre.
A tengerbiológiában a bálnahullás alatt azt a mélytengeri jelenséget értjük, amikor egy elpusztult bálna teteme lehullik a tengerfenékre, és ott saját ökoszisztémát teremtve élőlények, organizmusok milliárdjainak szolgál táplálékként, lakhelyként. Az élet gyönyörű és fájdalmas körforgása.
Daniel Kraus regényének főszereplője egy 17 éves srác, Jay Gardiner, aki apja, a legendás búvár, Mitt Gardiner árnyékában él, még azután is, hogy az apja véget vetett az életének. Mitt végstádiumú daganatban szenvedett (mezoteliómás lett az azbeszttől), amikor úgy döntött, elébe megy a dolgoknak, és lesúlyozva beleveti magát az óceánba. Jayt pedig gyötri a bűntudat, amiért éveken keresztül az apja felé sem nézett, hiába kérlelte az anyja és két nővére, hogy „ne törje össze a szívét“. A fiú most veszélyes utazásra készül: úgy próbál feloldozást nyerni a bűne alól, saját maga és a családja szemében egyaránt, hogy megtalálja apja holttestének maradványait az Atlanti-óceánban.
A felszabadulással kecsegtető merülés azonban hamar élet-halál harccá válik, amikor Jay egy óriáskalmár útjába keveredik, vele egy időben pedig egy éhes ámbráscet is megjelenik a színen, aki magába szippantja a fejlábút, vele együtt pedig Jayt is. A tinédzser az óriáskalmárral szövetségben egyik pillanatról a másikra a bálna négy gyomra közül az elsőben találja magát; egy meleg, gumis gyomorban, amely perisztaltikus mozgással igyekszik őt áttolni a másodikba. Innentől kezdve pedig kezdetét veszi az őrült versenyfutás az idővel, Jaynek ugyanis egyetlen órája maradt kijutni a bálna gyomrából, mielőtt elfogyna az oxigénje.
Az írás innentől kezdve kisebb spoilereket tartalmaz!
Bár az alapsztori hallatán túlélősztorinak is gondolhatnánk a Bálnahullást – maga a fülszöveg is a 127 óra és A marsi találkozásaként aposztrofálja -, tévúton jár, aki egy hagyományos értelemben vett feszült és hősies küzdelmet vár Daniel Kraus regényétől (zárójelben megjegyzem, hogy a szerző írta A víz érintését is Guillermo del Toróval közösen). Jay elszántsága és kitartása, valamint a kínok, amelyeket átél, persze mind-mind hangsúlyosak a történetben, de a legfőbb fókusz mégsem magán a heroikus küzdelmen van, legalábbis nem a fizikai értelemben vett harcon, hanem inkább azokon a lelki folyamatokon, amiken Jay a bálna gyomrában keresztülmegy, és amelyeknek következtében végül az apjával való bonyolult kapcsolata is lezárást kap – és ezáltal az apja és ő maga is feloldozást nyer.
Azok számára, akik valamennyire is ismerik a Bibliát, bizonyára már a fülszöveget olvasva beugrik Jónás története, akit az emberek az Úrtól való félelmükben feláldoztak a tengernek, hogy aztán ő is, mint Jay egy óriási tengeri állat gyomrában találja magát. A cselekmény folyamatosan ide-oda ugrál a jelen és a múlt eseményei között, a fókusz azonban végig Mitt és Jay kapcsolatán van, tulajdonképpen még akkor is, amikor a fiú a bálna gyomrában harcol az életéért. Bár azt gondolhatnánk, hogy Jay legyőzendő ellenfélként gondol a bálnára, különleges kapcsolat alakul ki kettejük között, a fiú bajtársként tekint az óriási állatra, aki nagyon öreg, és maga is épp halni készül. Az óriáskalmár pedig szintén Jay társa lesz a bajban: az Architeuthis fényei lámpásként világítják be a bálna gyomrát, az állat csőre (Csőri) pedig vágóeszközként szolgál számára.
Bár a történet legerősebb része talán pont a mágikus, természetfeletti szál, amikor Jay a cet gyomrában a bálnával/halott apjával beszélget (ezt persze betudhatjuk a metángáz okozta képzelgésnek is), de feltétlenül említsük meg, hogy a szerző rendkívül kidolgozottan, már-már tudományos igényességgel írta meg a történetet. Az olvasó amellett, hogy alapos betekintést nyer az óceánok világába és a mélyvízi búvárkodás rejtelmeibe, egy olyan szituációról olvashat, ami épp eléggé abszurd ahhoz, hogy egyből a fantázia szüleményének bélyegezze, holott a tudomány jelen állása szerint akár meg is történhetne. A szerző aprólékosan beleásta magát ebbe a világba, számos szaktekintéllyel konzultált, hogy realisztikusan ábrázolja a helyzetet, s bár ezt laikusként ebből a szempontból nem tudom minősíteni, az biztos, hogy a szöveg a tudományos kifejezések ellenére sem veszítette el szépirodalmi jellegét. Gyönyörű és költői óda maradt a bálnákhoz, az óceánhoz és a benne élő állatokhoz.
Mitt nem volt mintaapa, a klasszikus értelemben véve semmiképpen. Olyan emberré akarta formálni a fiát, amilyennek a fejében elképzelte, a valódi énjét azonban sokszor figyelmen kívül hagyta. De vajon tényleg mindenről a szülő tehet? A legtöbb olvasó valószínűleg azonnal rávágja, hogy igen, és lehet, hogy így is van, ki tudja, a Bálnahullás azonban nem akar erre a kérdésre egyértelmű választ adni. Mitt sokat hibázott, de ez nem egy „egye meg, amit főzött„-típusú történet. A maga furcsa módján mindig is a legjobbat akarta a fiának, ahogy egy ponton Jayt is megveti az olvasó, amiért nem hajlandó meglátogatni a beteg apját, és talán azt is túlzásnak érezzük, hogy 15 évesen fogta magát, otthagyta a családját, eljött otthonról. („Mert egy fiúnak szerinted nincsenek kötelességei?”) Azonban hiába is kapaszkodik az apja iránti gyűlöletbe, még akkor is, amikor az életéért küzd a bálna gyomrában, rájön, hogy a kijutás kapaszkodóit valójában pont azok a dolgok adják, amelyeket elutasított, és amelyekre Mitt egész életében tanította őt.
Ahogy Mitt folyamatosan követelményeket támasztott egyetlen fiával szemben, úgy támasztott Jay is elvárásokat az apjával szemben. A Bálnahullásban nincsenek jók és rosszak, ahogy az élet sem fekete és fehér. Emberi kapcsolatok vannak, az igazság pedig sokszor attól függ, honnan nézzük a dolgokat.
[sc name=”facebook” ][/sc]
