A Bábel nehezen megkerülhető mű manapság, nyugodtan mondhatjuk, hogy lavinát indított el irodalmi berkekben. És bár könnyű lenne legyinteni, hogy csupán újságírói túlzásról van szó, R. F. Kuang regényével tényleg tele az internet. Nebula-díj, British Book-díj, Locus-díj, New York Times Bestseller – hogy csak a legjelentősebb elismeréseket említsem. De vajon mi tud ez a combos iromány, hogy ennyire istenítik? Miért zeng róla ódákat a hazai és a nemzetközi olvasóközönség, és úgy egyáltalán: tényleg olyan jó, mint mondják? Bábel, avagy az erőszak szükségszerűsége spoileres könyvkritika.
Az Oxford egy kitalált verziójában, az 1830-as években járunk, amelynek történelmét nagyban átformálta az ezüstmunka – de erről majd később. A történet főszereplője Robin Swift, egy szegény kantoni fiú, aki elárvul a kolera következtében, ám hamarosan Londonban találja magát a titokzatos Lovell professzornak köszönhetően, aki megparancsolja számára, hogy a nyelvtanulásnak szentelje az életét. És hogy miért pont a nyelveknek? Britannia, a bőség és a tudás hazája „importálja” az idegen nyelveket és a külföldi tehetségeket, hogy egy nap beírassa őket a patinás Királyi Fordítói Intézet szívébe, a Bábelbe, ahol a fiatalok magukévá tehetik a tudást, ami ahhoz az ezüstmunkához szükséges, ami naggyá teszi Britanniát.
Robin a Lovell professzorral eltöltött idő alatt ógörögöt, latint és kínait tanul – utóbbi ugyan az anyanyelve, de annak pallérozása Robin egyik legfontosabb feladata. A szerény, ám kétségkívül tehetséges fiút valósággal megbabonázza a fordítói intézet légköre, ahol minden a színtiszta tudás és a nyelvek köré épül. Csordultig telt könyvtárak, talárba öltözött tudósok és egyetemisták, akik az Oxford macskaköveit koptatják, Robint pedig izgalommal vegyes várakozás tölti el valahányszor csak rájuk pillant: vajon egyszer ő is, mint a többiek képes lesz varázsolni?
A félszeg Robin már az egyetemi éveinek első napjaiban barátokra tesz szert az indiai Ramy, a haiti Victoire és az angol Letty személyében. A négy bábeli diák között szép fokozatosan elválaszthatatlan kapocs alakul ki, ami nem csak a közös szimpátiára, de a bajtársiasságra is épül, ők négyen ugyanis mind kilógnak a fehér férfiakkal teli Oxfordból, vagy a bőrszínük vagy a nemük miatt. Bár a Bábel valóságos kánaánnak tűnik számára, Robin igyekszik minél hamarabb asszimilálódni, tompítani a másságát, legbelül ugyanis érzi, sőt tudja: hiába értékes az intézmény számára, mint kínaiul folyékony beszélő tanuló, ez a kapcsolat közte és a Bábel között nem az egyenrangúságon alapul.
A Királyi Fordítói Intézetnek nyolc emelete van, de mindenki a legfelsőbe, a Bábelbe vágyik, itt zajlik ugyanis az ezüstmunka, a legnagyobb érték, a legfőbb erőforrás, ami Britanniát nagyhatalommá tette. De pontosan mi is ez az erő, ami az egész Birodalmat lázban tartja? Az ezüstmunka nem más, mint a szavakban rejlő mágia, amit a fordítás közben elvesző jelentés hív életre. Alapelve a lefordíthatatlanság, egy szónak vagy kifejezésnek ugyanis nagyon gyakran nincs pontos megfelelője egy másik nyelven, így ha a jelentését nagy vonalakban képesek is megragadni a fordítók, valami, legyen csak egy nüansznyi apróság, de el fog tűnni az eredeti jelentésből. Vegyük például a kínai tao fogalmát: úgy fordíthatjuk le, hogy ‘út‘, vagy ‘ösvény‘, vagy ‘az, ahogy a dolgoknak lenniük kellene‘, mégis ezek közül egyik sem képes visszaadni a tao valódi jelentését, egy egészen aprócska szóét, amelynek a pontos magyarázatához filozófiai fejtegetésekre van szükség.
Ezekből az elveszett tartalmakból kel életre a mágia, amelyhez egy ezüstrúdra és a megfelelő szópárokra van szükség. Ezek együtteséből aztán olyan különleges dolgok születnek, amik segítségül szolgálhatnak a gyógyászatban (a legyengült, kolerával fertőzött Robint is így gyógyították meg), a közlekedésben, a mezőgazdaságban, de a luxus vagy épp a hadsereg eszközei is lehetnek, ha a birodalom úgy kívánja. Csakhogy van egy kis bökkenő: nem mindenki képes varázslatra bírni a rudakat, megalkotni a hozzájuk szükséges szópárokat, csakis azok, akik teljes mértékben magukévá teszik a tudást, álmodni is szoktak az adott nyelven, és nem csupán beszélik a szavakat, de pontosan tudják, melyik kifejezés honnan ered, és miért lett az, ami.
Ha mindez kissé bonyolultnak hangzik, az azért van, mert az is. Ez a regény egy valódi tudós műve, Kuang maga is fordító. A regény tele van lábjegyzetekkel, amelyek a fordítói munka laikus szemmel meglehetősen kaotikus, átláthatatlannak tűnő világába nyújtanak betekintést, holott már maga a regény is épp eléggé részletes e téren – talán kissé túlzottan is.
A legfontosabb kérdés azonban az, hogy mi van a Bábel falain kívül. A világ ezüstrúd-felhasználásának oroszlánrésze Londonban történik, és míg a bőségben úszó Britannia folyamatosan terjeszkedik, fejlődik és sok esetben csupán a luxusra használja az ezüst erejét, addig alig találni rudat és fordítókat azokban az országokban, amelyekben a mágiához szükséges nyelveket széleskörűen beszélik, és akkor is csak a vagyonosok és hatalmasok otthonaiban. Márpedig ez alapjaiban igazságtalan.
Itt jön be a képbe a birodalmi terjeszkedést megállítani akaró, titokzatos társaság, a Hermész, amely belülről igyekszik szétbomlasztani a rendszert, ezért a birodalom legértékesebb helyszínét, a Bábelt támadja. Ehhez bábeli diákokat is igyekszik beszervezni, köztük Robint is, akit hirtelen felbukkant féltestvére, Griffin próbál rávenni arra, hogy csatlakozzon a szervezethez, és harcoljanak az igazságért. A fiú ezzel két tűz közé kerül, és csak nagyon nehezen tud dönteni, hogy melyik oldalra álljon: vajon megéri szembemennie azzal a rendszerrel, ami kiemelte őt a nyomorból, és célt adott neki?
A regény első felében a bábeli világra helyeződik a hangsúly, amit egészen biztosan nagyon fognak élvezni a dark academia stílus rajongói. Kuang nem is titkolt élvezettel vezeti végig az olvasót a viktoriánus London útvesztőin, a zsúfolt könyvtárakon, az aprócska, hangulatos kávéházakon és kocsmákon, ahol a diákság a kevéske szabadidejét tölti. Bejárjuk Oxford városának kacskaringós utcáit, a szakkollégiumok épületeit, melyeknek mind saját címere és csarnoka van, a Radcliffe és a Bodleian könyvtárakat – utóbbi Anglia legnagyobb kéziratgyűjteményének otthona. Ám még a Bodleian sem érhet fel a Királyi Fordítói Intézethez, amely a diákok egyöntetű véleménye szerint a leggyönyörűbb épület a világon.
Csakhogy ennek a kétségkívül varázslatos intézménynek a falain kívül háború készül, egy olyan háború, amit Britannia szít az ezüst és az ópium miatt, és amelynek hajtóereje nem más, mint maga a Fordítói Intézet, vagyis a Bábel. A Birodalom okos, de rendkívül kegyetlen játékot űz: mákot termeszt Indiában, hogy ópiumként továbbadja Kínának, Tao-kuang kínai császár pedig igyekszik betiltani a külföldről érkezett drogot, ami milliókat tesz függővé az országában, és súlyos következményekkel jár nem csak társadalmi, de gazdasági szinten is. Innentől kezdve pedig már egyenes út vezet az első ópiumháború kitöréséhez Kína és a Brit Birodalom között.
A regény központi karaktere, Robin összetett személyiség, aki egy kínai szegénynegyedben született, de Lovell professzornak „köszönhetően” jólétben nő fel Britanniában, és ez a kettőség folyamatosan feszíti őt belülről. A szíve és a lelkiismerete a szülőföldje felé húzza, a tudás és a kényelmes élet iránti vágya azonban a Bábelhez köti. És miközben Britannia mondvacsinált háborút hirdet Kína ellen, Robin ha nem is egyből, de szép fokozatosan rádöbben, hogy bár valóban olyan lehetőségeket kapott, amelyeknek sokan örülnének, ő igazából sosem kérte ezt az életet. Hogy úgy hozták el a szülőföldjéről, mint egy jószágot, azért hogy a Koronát és az országot szolgálja. Hogy sosem adatott meg neki a döntés lehetősége, és most azért nevezik hálátlannak, mert nem hajlandó azt az életet élni, amit olyan emberek jelöltek ki számára, akik aranytojást tojó tyúkként, nem pedig egyenrangú félként tekintenek rá. Robin végül belátja, hogy Grifinnek igaza van: erőszak nélkül nincs változás.
Ugyanakkor nem csak Robin árnyalt személyiség. Barátai, Ramy, Victoire és Letty szintén erős, kiforrott karakterek, akiknek megvan a maguk egyedisége, mélysége, és az író a bennük zajló folyamatokkal is folyamatosan reflektál a társadalmat feszítő kérdésekre. A köztük lévő barátság kifejezetten hangsúlyos a történetben, és ez a kapcsolat pontosan ugyanolyan árnyalt, mint a benne lévő szereplők: nem tökéletes, vannak viták, olykor még egymás agyára is mennek, de végül mindig rájönnek, hogy a halálukig képesek lennének kitartani egymás mellett.
Kuang regénye nem könnyű mű, nehezen adja magát, ezért biztos vagyok benne, hogy lesznek majd olyanok, akiknek megakad majd a torkán. A könyv első másfélszáz oldala kifejezetten terhes, nehezen emészthető, de ha ezen túljut az olvasó, akkor rájön: a megannyi díj és elismerés, bizony nem véletlen. A történet a közepétől ránt be igazán, onnantól kezdve viszont nem ereszt, mindamellett pedig tele van olyan gondolatokkal, amelyeknél nem csak érdemes, de kutya kötelességünk is elidőzni. A cím a végével nyer igazán értelmet, amit olvasva nehéz nem sírni, pedig valahol végig sejti és érzi az olvasó, hogy a változás, bármennyire is szeretné, békés eszközök útján nem lehetséges. A Bábel egy sötét és erőteljes segélykiáltás az igazságtalansággal, az elnyomással és a zsarnoki rendszerrel szemben, melyek nem csak a gyarmati rendszer sajátosságai. Hiszen más eszközökkel, kevésbé látható módon ma is épp ez zajlik, nem igaz?
[sc name=”facebook” ][/sc]
