Guillermo del Toro ismét mesteri módon nyúlt egy klasszikushoz. A Velencei Filmfesztiválon bemutatott Frankenstein-filmje mélyen emberi, vizuálisan lenyűgöző és a kritikusok szerint pályafutása egyik legérettebb munkája.
A Velencei Filmfesztiválon bemutatott új adaptáció friss megközelítésben, erős vizualitással és mély érzelmi tartalommal meséli el Mary Shelley időtálló történetét – nem horrorfilmként, hanem modern allegóriaként. A film hatalmas ovációt kapott, a közönség és a szakma is ritkán tapasztalt egyetértéssel dicsérte. A kritikusok szerint a Frankenstein most először képes valóban közel hozni a nézőhöz a „szörnyet”: nem mint fenyegetést, hanem mint érző lényt, aki a világ igazságtalanságában formálódik.
A film a Netflix bábáskodása alatt készült, a rendezői székben a zseniális Guillermo del Toro ül, akinek kézjegyei – a gótikus esztétika, a kitaszítottak iránti empátia, a kézműves részletgazdagság – végigkísérik a filmet. Del Toro nem először mesél „szörnyekről”, de talán most sikerült a legemberibb történetet elmondania. A film ugyanakkor nem válik „deltorocentrikussá”: nem öncélú rendezői bravúr, hanem csapatmunka – a forgatókönyvtől a díszleteken át a főszereplő színész kivételes alakításáig.
A történet ezúttal nem Victor Frankenstein tudósára fókuszál, hanem a teremtményre – az ő szemszögéből követjük végig az identitáskeresést, a kirekesztettséget, a megalázást, és az emberi kapcsolatok utáni vágyat. A film világossá teszi: itt nem egy klasszikus horrorral van dolgunk, hanem egy mélyen elgondolkodtató emberi drámával, amely aktuálisabb, mint valaha. A főszerepben látható színész – akinek neve a bemutató után egy csapásra bekerült az Oscar-esélyesek listájára – megrendítő hitelességgel kelti életre a teremtményt. Játéka fizikailag monumentális, mégis érzelmileg törékeny. A néző nemcsak nézi, hanem együtt érez vele – és ez talán minden eddiginél fontosabb aspektusa a történetnek.
Nem meglepő, hogy a bemutatót követően a közönség percekig tartó álló tapssal jutalmazta az alkotókat. A nemzetközi sajtó már most az év egyik legfontosabb filmjeként beszél róla – nemcsak a művészi minősége, hanem az időszerűsége miatt is. A Frankenstein-történet ebben az újragondolásban nemcsak az alkotás felelősségéről, hanem a másság elfogadásáról, az emberi érzések komplexitásáról és a társadalmi ítélet erejéről is szól.
Velencében most nem egy szörnyet láttunk feltámadni – hanem egy klasszikus történetet, amely új fényt kapott, új színt, új mélységet. Guillermo del Toro rendezése egyszerre tisztelet és kihívás az eredeti mű felé, és egy erőteljes üzenet napjaink közönségének: nem attól lesz valaki szörnyeteg, amit tesz – hanem attól, ahogy bánnak vele.
