„Néha egy olyan házról álmodom, amit még soha nem láttam…” Ezzel a felütéssel veszi kezdetét Alix E. Harrow gótikus regénye, amelyet többek közt Reese Witherspoon könyvklubja is ajánlott – a színésznő köztudottan remek érzékkel nyúl azokhoz a megjelenésekhez, amelyekből később bestseller lesz. Harrow neve ráadásul a magyar olvasóknak is ismerősen csenghet, az amerikai szerző Tízezer ajtó című regénye ugyanis idehaza is nagyot ment a könyvesboltokban. A Starling-ház is alapvetően megérdemli a hype-ot, azt viszont nem gondolom, hogy klasszikus lesz belőle.
Szeretem a horrort, de nem a modern, „trancsírozós“-félét, hanem az olyat, ami egy csepp vér nélkül is hatásos tud lenni; ami lassan, fokozatosan megy át bőr alá kúszó hangulatba. Az se baj, ha a viktoriánus korban játszódik, vagy ebből a korból inspirálódik, a természetfölötti elemek viszont nem hiányozhatnak, a helyszín pedig általában valamilyen elhagyatott, ódon várkastély vagy kísértetjárta ház kell legyen, ahol recseg a padló, hátborzongató hangok hallatszódnak a padlásról, kísérteties zörejek a pincefeljáróból. Igen, a gótikus irodalomról beszélek, ami az elmúlt években mintha újra kezdene visszajönni a divatba, vagy igazából nem is ment ki soha?
A Starling-ház tavaly ősszel látta meg a „holdvilágot” (magyarul idén márciusban jelent meg az Agave Könyvek jóvoltából), és bár könyvet borítója alapján nem ítélünk meg, meg kell jegyeznem, hogy ez a kötet tipikus példája annak, amikor egy könyvet már csak a borítója miatt is muszáj megvenni. A történet az amerikai Kentuckyban, egy Eden nevű, isten háta mögötti kisvárosban játszódik, ahonnan mindenki csak menekül, főszereplőnk, Opal is, akinek a gondtalan huszonévesek életét kellene élnie, ehelyett azonban tizenéves testvéréről, Jasperről kell gondoskodnia, miután az anyjuk egy autóbalesetben fiatalon meghalt. Opal és öccse az Édenkert Motel lepukkant 12-es szobájában lakik, amit Bev, a motel tulajdonosa köteles ingyen a rendelkezésükre bocsátani az anyjukkal kötött kétes alkunak köszönhetően. A kis, koszos szoba azonban messze áll attól, hogy otthonnak lehessen nevezni, Opal pedig minden erejével azon van, hogy kijuttassa az öccsét Edenből, ahol a levegő fojtogató, az emberek pedig kirekesztőek.
Opal igazi túlélő, akinek a folytonos küzdelem és nélkülözés a mindennapjai részét képezi, és még valami. Egy ház, amit sosem látott belülről (mármint jóformán még senki sem), ennek ellenére időről időre álmodik vele, azt képzeli, hogy bolyong benne, mintha csak le akarná leplezni a titkait. A lány még gyerekkorában kapott egy szokatlan mesekönyvet, amit a ház egykori lakója, Eleanor Starling írt, akiről szintén furcsa mendemondák keringenek. A legendák szerint Starling hitt abban, hogy van egy másik világ a miénk alatt, vagy talán mellettünk, egy szörnyűséges világ, ördögi lényekkel. Úgy hitte, hogy repedések húzódnak a lenti világ és a mi világunk között, ahol a dolgok átszivároghatnak, és hogy az egyik ilyen törésvonal pont Eden városa alatt húzódik.
Opal sehogy sem tud szabadulni a rejtélyes Starling-ház gondolatától, egy alkalommal pedig sötétedés után ott találja magát, amint a kapuban téblábol, és a ház örököse – aki úgy fest, mint egy sovány varjú – néz vele farkasszemet. Ez a különös, sorsszerű találkozás vezet el végül oda, hogy a ház jelenlegi lakója, a huszonéves Arthur maga sem igazán tudja miért, de munkát ajánl a lánynak, házvezetőnőit. A férfi busás összeget ígér Opalnak, akinek nagy szüksége van a pénzre, ezért elvállalja a munkát, persze legbelül tudja, hogy mindez nem csak a pénzről szól, hanem legalább annyira a Starling-házról is, amely végre felfedheti előtte a titkait.
A Starling-ház köszönő viszonyban sincs az igazi horrorral, de kétségkívül magán viseli a gótikus stílusjegyeket: Harrow leírásai remek érzékkel teremtik meg azt a megfoghatatlan atmoszférát, ami a műfaj sajátja, az éjszakában piros szemű fenevadak állnak ugrásra készen, a ház pedig mintha nem is evilági lenne; recseg, ropog, nyújtózik, önálló akarata van, és azt akarja, hogy Opal ott maradjon vele. A misztikum mellett ugyanakkor a rideg valóság is helyet kap: a kilátástalan élethelyzetek, a perspektíva nélküliség, a máról holnapra élés, mind-mind részét képezik a történetnek.
Érezzük persze, hogy Opal többre hivatott mintsem, hogy belefulladjon a hétköznapok szürkeségébe. A lány folyamatosan a saját határait feszegeti, igaz nem is nagyon tehet mást, hiszen idejekorán megtanulta, hogy ebben az életben mindenért meg kell küzdenie, márpedig Opal elég jó az élni akarásban.
Pedig a gyarlóságból bőven kijut a főhősnek is. Opal árnyalt karakter, külsőleg és belsőleg is messze áll a tökéletestől, megvannak a maga hibái. Az őszinteség például nem az erőssége, de ha valaki úgy él, mint ő, akkor talán nem is célszerű erőltetnie az igazságot. Arthurral való kapcsolata pedig különösen szépen felépített: bár a két szereplő között egyből megvolt a kémia, a bizalom csak szép lassan, lépésről lépésre alakult ki kettejük között, ami nem is csoda, hiszen Opal is és Arthur is toronymagas falat húzott maga köré, amit nem lehet csak úgy, egyik pillanatról a másikra lebontani.
Az angol fülszöveg szerint A Starling-ház a Szépség és a Szörnyeteg egyfajta újragondolása, amiben van némi igazság, ha nagyon szabadon kezeljük, és a modern világba helyezzük át a történetet. Emellett némi Alice Csodaországban is felsejlik a cselekményben, e kapcsán viszont nem árulok el többet, mert az már durva spoiler lenne. Talán lehetett volna bevállalósabb a kötet, a horror-faktor nekem legalábbis túl megúszósra sikeredett, de tagadhatatlan, hogy a gótikus irodalom műfajából rengeteg elemet kölcsönzött a szerző, és alapvetően sikerült is ezekkel atmoszférát teremtenie. Bár a nagy elődökhöz csak néhány kivételes pillanatban ér fel, A Starling-ház kellemes kikapcsolódás a zsáner szerelmesei számára, azok számára pedig, akik még csak most ismerkednek a műfajjal, kifejezetten jó kezdet lehet.
[sc name=”facebook” ][/sc]
