A NASA és a Caltech friss műholdas adatai igazolják, hogy Kína gigantikus faültetési programja képes volt egy élettelen sivatagot aktív szén-dioxid-nyelővé alakítani.
Kína több mint négy évtizeddel ezelőtt, 1978-ban indította el a „Három Északi Védőerdő” programot, közismertebb nevén a Zöld Nagy Fal projektet. A cél eredetileg a Taklamakán-sivatag terjeszkedésének megállítása és a mezőgazdasági területek védelme volt a pusztító homokviharoktól. 2026-ra azonban kiderült, hogy az eddig elültetett mintegy 66 milliárd fa egy korábban elképzelhetetlen előnnyel is jár.
A sivatag peremén létrehozott zöld gyűrű aktívan vonja ki a szén-dioxidot a légkörből. A kutatók a NASA Orbiting Carbon Observatory műholdjának adatait elemezve kimutatták, hogy a növényzet fotoszintézise során kibocsátott halvány fluoreszkáló fény – amely az űrből is mérhető – egyértelműen jelzi a fokozott szén-dioxid-megkötést.
A pontos mérések szerint a térségben a levegő szén-dioxid-koncentrációja a nedves évszakban 416-ról 413 ppm-re (milliomodrészre) csökkent, ami hatalmas eredmény egy ilyen ellenséges környezetben. A Taklamakán a világ egyik legszárazabb vidéke, amelyet minden irányból hatalmas hegységek – a Himalája, a Pamír és a Tien-san – zárnak el a nedvességtől.
A sivatagi projekt sikere részben egy szerencsés földrajzi adottságnak is köszönhető. A környező hegyek olvadó gleccserei táplálják a Tarim-folyót és az öntözőrendszereket, amelyek életben tartják a telepített erdősávokat. Ez a növekvő zöld felület ráadásul pár milliméterrel megemelte az átlagos csapadékmennyiséget is, ami tovább segíti a természetes aljnövényzet terjedését.
Yuk Yung, a Caltech professzora szerint ez az első alkalom, hogy sikerült bebizonyítani: az emberi beavatkozás még a legszélsőségesebb száraz tájakat is képes stabil szén-dioxid-nyelővé formálni. Bár az eredmények lenyűgözőek, a szakértők óvatosságra intenek. A sivatagok fásítása nem jelent univerzális csodafegyvert a klímaváltozás ellen, mivel a stratégia fenntarthatósága szorosan összefügg a vízkészletekkel.
A „szomjas” erdők túlhasználhatják a földalatti vízkészleteket, ami hosszú távon visszájára sülhet el. Emiatt a Taklamakán-modell közvetlen másolása például a Szaharában – ahol hiányzik a magashegyi gleccserolvadékból származó vízutánpótlás – rendkívül nehéz és költséges lenne.
Emellett a sötétebb növénytakaró több hőt is nyel el, mint a világos homok, bár a kutatások szerint jelenleg a szén-dioxid-megkötés előnyei jóval meghaladják ezt a melegítő hatást. A kínai Zöld Fal program hivatalosan 2024-ben fejezte be a sivatag teljes körbekerítését, és a nemzeti erdőborítottságot az 1949-es 10%-ról mára több mint 25%-ra emelte.
Ez a projekt nemcsak a sivatagosodást fékezte meg, hanem referenciaponttá vált a nemzetközi közösség számára is. A NASA adatai végre számszerűsíthető bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy az ökológiai mérnöki tevékenységnek helye van a klímavédelem eszköztárában, feltéve, ha azt a helyi adottságokhoz igazítva, tudatos vízgazdálkodással párosítják.
